Még egyszer régen, a hugom elrángatott egy zongoraversenyre. Bevitt hátra a színfalak mögé és otthagyott egy pár percre, amíg elment elintézni valamit.
Mindenhol művészek jöttek mentek, elegáns ruhában, nem is éreztem magamat odaillőnek.
Egyszer megláttam egy lányt. Nem volt se túl szép, se semmi különlegeset nem találtam benne első ránézésre, de valami mégis odavonzotta a figyelmemet...
Ez a lány ösztönösen használt valamit, amitől látszott rajta, hogy jól érezi magát a bőrében és a kisugárzása beragyogta az egész teret. Jött, ment az emberek között, mindenkihez volt egy kedves szava, pakolászott, látszott, hogy ő is fellépő lesz aznap este.
Bizonyára látta, hogy nem illek a képbe és odalépett hozzám és megkérdezte, hogy vagyok, meg mi újság? Nem értettem, hogy jön ez ide, de olyan megnyugtató őszinteség sugárzott a szeméből, hogy örömmel válaszoltam a kérdésére.
Nem tartott sokáig a beszélgetés. Megérkezett a hugom és a helyemre kísért, mondván, hogy hamarosan kezdődik az előadás.
Egész este csak a lányon járt az agyam és alig vártam, hogy újra találkozzunk. Egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből. Aznap este ugyan már nem találkoztunk. De engem továbbra sem hagyott nyugodni a kérdés, hogy mit tudhat ez a lány. Se nem szép, se nem csinos különösebben, szeplős az arca és mégis teljesen megbabonázott.
Aztán egyszer, amikor a legkevésbé számítottam rá, beugrott! Ez a lány ösztönösen használt egy tanulható dolgot. És ezt fogom neked megtanítani, hogy hogy is működik, és hogyan alkalmazható a gyakorlatban!